Letters of the Fallen

-Veszendőbe ment számtalan élet, csak azért, hogy élhessek. És mégis mi érelme volt? Ugyanott tartok. Sem előre, sem hátra nem jutottam. Ez tényleg egy átok.- mérgelődött Callis a szobájában.
-Ne mondj ilyeneket. Hamarosan minden megváltozik, s akkor esélyt kapsz te is a változtatásra.
-Te még hiszel az ilyesfajta mesékben? -nézett kérdőn Naela-ra.
-Nem. Én benned hiszek, s abban, hogy tényleg te vagy az, aki elhozza a megváltást.
-Nem tudom, miben kéne hinnem. Magamban nem tudok. Eddig csak szenvedést és fájdalmat hoztam mindenkinek. Talán igaza volt annak a boszorkának. Sosem találhatok megnyugvásra, csak ha minden elpusztult.

A vihar odakint továbbra is tombolt. Senki nem tudta mikor szakad vége. Egy hete, hogy megnyíltak az ég csatornái, s azóta egyetlen pillanatra sem bújt elő a nap a felhők rejtekéből. alán ő már sejtette, hogy mi készülődik odalent a világban.

"Tomboljon a vihar. Törjön-zúzzon vad haraggal. Tépjen ki fákat gyökerestől, s romboljon le mindent mi egykor szép volt. Hisz erre született. A pusztítás az egyetlen célja. Akárcsak nekem. Hisz mi másért jöttem volna a világra? Miért szültek meg?"

Ezen gondolkozott Callis mialatt az ablakon át a külvilágot nézte.Odakint sötét felhők úsztak az égen. Feketék voltak, akárcsak az éjszaka, s érezhető volt a gonoszság amit magukból árasztottak. Hatalmas vihar készülődött, mely után semmi nem lesz olyan mint régen. Jól tudta ezt Naela, Lucah és Krall is. Csak nézték az egyre sötétülő eget és remélték, hogy hamarosan tényleg véget vethetnek ennek az egésznek.  Mindeközben egy másik kis csapat a déli határ mellett azon törte a fejét, miképpen húzhatnának hasznot a riadalomból amit az égi háború kitörése okoz majd.

"Kezében a véres tőrrel odaáll áldozata fölé és csak ennyit mond: -Nem veszem el, azt ami számodra oly nagy kincs. Életben maradsz. Egy feltétellel. Add fel a reményt. Nincs miben...- A mondatot azonban nem tudja befejezni hátába éles fájdalom hasít, ő mégsem kiált fel. Széles mosolyra húzódik szája, s csak ennyit mond halkan, elcsukló hangon: -Köszönöm.

A lány hosszasan néz le az élettelen testre. Képtelen elhinni, hogy vége. Ennyi év keresés után végre megtalálta, és képtelen volt megmenteni. Érzi amint könnyek szöknek szemébe, ám képtelen megállítani, de nem is akarja. Minek visszafojtania az érzelmeit? Elvégre gonosz volt. Velejéig romlott. Akkor mégis miért fáj ennyire?

-Ne sajnáld. Ő gondolkodás nélkül megölt volna. -hallja maga mögül. Odafordul az idegenhez, aki épp a ruháját porolja.
-Nem is ismerted! Semmit nem tudsz róla! Elítéled, pedig fogalmad sincs ki is volt Ő valójában!- üvölti keserves sírás közepette.
- Már hogyne ismerném, hisz én magam hoztam létre. Én voltam aki megátkozta, én tettem azzá aki.... senki más nem ismerte rajtam kívül.

Erre a végszóra a lány felkapja leszegett fejét, ám az idegennek már nyomát sem látja. -Mágusok. Gyűlöletes egy népség."

"Szokj hozzá, hogy sosem lesz a tiéd amire igazán vágysz. Nem lesznek barátaid, sem senki aki őszintén melléd áll. Magányos útra száműzlek, aminek végén semmi más nem vár csak a kétségbeesés. Sorsod pedig az lesz, hogy minden egyes halál után visszatérj az élők közé.Véget nem vethetsz az életednek, hisz tulajdonképpen nem is élsz. Nem vagy más csak egy eszme, aki ott él az emberek szívében. Amíg a remény ott van bennük, addig tart majd szenvedésed. ők fognak életben tartani. Az életed, vagy az amit te annak hiszel nem lesz más, mint egy véget nem érő gyötrelem, amiből nincs menekvés. Miért is teszem ezt veled? Azért mert meg kell tanítani az embereket arra, hogy az amit ők ajándéknak hisznek nem más, mint a világ leggonoszabb szörnyetege. Menj hát utadra. Tedd a dolgod. Ültess rettegést a szívükbe."

A lány maga volt a csoda. Hiába is kereste volna a szavakat. Szépségét egyszerűen egyik sem tudta volna visszaadni. Haja vöröses-barnán csillogott, szeme az ősi tűz melegét árasztotta, bőre pedig hamvas pirosan derengett az őszi alkony lenyugvó fényében.

Aztán véget ért az álom, teret adva a valóság borzalmainak. Kint az égi dervisek szoknyájának surrogása verte fel az éjszaka csendjét. Villámok cikáztak időről időre, hatalmas nyelvükkel nyaldosva a földet. Vihar tombolt. Pont olyan vihar mint akkor este, mikor először érkezett erre a világra.

Callis felült rögtönzött ágyában, s a törött ablakon át farkasszemet nézett a kerek arcú Lothertannal, ki épp akkor bújt elő a felhők mögül. "Legalább te megmaradtál nekem öreg cimborám. Ragyogja be fényed az éjszakát, s kísérj utamon." Azzal összeszedte holmiját, s nekivágott útjának a következő város felé.

Odakint tombolt a vihar. A felhők fehér villás nyelve percenként nyújtózott a föld felé. Lukah csak állt, szemét az égre szegezve. Ismét itt lenni különös érzés volt számára. Oly régóta nem járt már az emberek világában, hogy teljesen elfelejtette, milyen is egy igazi égszakadás. Nem mintha a pokolban nem lennének viharok, de ez valahogy más.

Immáron 15 éve, hogy az akkori harcos elbukott. "15 év. Hosszú idő. Nem hittem volna, hogy végül te is elbuksz Callis. Ráadásul pont egy driád miatt. Szánalmas."
"Vigyázz mit beszélsz. KI tudja ki hallja."- Lépett elő az árnyak közül társa, Krall."Te meg mit keresel itt? Azt hitem világos volt az utasításom, hogy menj keresd meg a lányt és végezz vele."
"Nem vagy a főnököm. Amúgy pedig pont ő küldött utánad, hogy nehogy hülyeséget csinálj. Megint. Már ha érted mire célzok" s ezzel hangos nevetésben tör ki.

Érezte, hangja egy pillanatra megremegett, mikor feltette a kérdést: "Tényleg ezt akarod? Tényleg elpusztítanád mindazt amiért eddig küzdöttél?"

Callis válaszra sem méltatta. Egyszerűen elmosolyodott, majd elindult az ajtó felé. "Ne tőlem kérdezd, hogy képes vagyok-e rá. Nézz magadba és válaszolj egy kérdésre. Jó ez így? Tényleg érdemes küzdeni valamiért, ami tulajdonképpen már abban a percben megszűnik létezni mikor létrejön? Soha nem lesz béke. A világban meg kell lennie a jó és a rossz egyensúlyának. Ha valahol béke van, azért valahol máshol háborúval fizetnek. Megint máshol több százan halnak meg, csak azért, hogy valaki jómódban éljen. Mondd. Tényleg ez az a világ, amit érdemes lenne megmenteni?"

Naela egy pillanatra lehajtja fejét, majd így szól: "Nem. De te magad mondtad. Te vagy a Remény. Ha mindenki tudja, hogy úgyis vége, megszűnik létezni a remény és odaveszel te is. Vagy épp ez a célod? Így akarsz végezni magaddal? Miért tekintesz átokként a képességedre, mikor a lehető legnagyobb áldást kaptad?"
Callis hátrafordul és látja a lány szemében gyülekező könnycseppeket. Tényleg ennyire önző lennék? Tényleg képes lennék mindent örökre elpusztítani, csak azért, hogy nekem jobb legyen? Mennyivel különböznék azoktól a szánalmas emberi lényektől akiket halálra ítélek? Nem....

A lány felé fordul, odalép hozzá és átöleli, mire az hangos zokogásban tör ki. Percekig állnak így. Egymás karjában, megfeledkezve miért is vannak most itt. Végül Callis töri meg a csendet, mikor eltolja magától a lányt: "Köszönöm neked, hogy visszafordítottál a sötétség ösvényéről." Megcsókolja, majd ismét szorosan magához öleli, ám a lány háta mögött felrajzolja a karjára az oly ismerős rúnákat és alig hallhatóan elsuttogja: "Mokushiroku."

Naela mit sem vesz észre az egészből. Arcát Callis mellkasába fúrva zokog. Még ő sem tudja, hogy a férfi aki ott áll előtte nem más, mint az aki elindította ezen az úton. Nem is sejti, hogy Ő az az ember, aki miatt neki és családjának menekülnie kellett, ahogy azt sem, hogy ő lesz az aki véget vet majd minden szenvedésnek.

Bálban jártam tegnap éjjel,
Bálban démonokkal, ördögökkel.
Csukott szemmel, álmodozva
Gondoltam egy más világra.
Más világra melyben ember,
Máséra kezet emelni nem mer,
Hol legnagyobb kincs az élet,
S adni mindennél többet érhet.
Gyönyörű álom volt, én mondom.
S hogy csupán illúzió, jól tudom.
Mégis arra vágyom, hogy eme hely
Ne tűnjön tova, hanem jöjjön el.

"- Itt vagy hát.- hallotta hirtelen maga mögül. Hátrafordult, s attól amit látott elállt a lélegzete. Naela állt előtte. Kezében az ismerős tőrrel, mely legutóbb a halálba küldte. -Itt. Barátként vagy ellenségként jöttél? - kérdezte Callis. - Mindkettő, s egyik sem. Nem haragszom azért amit tettél. Viszont ne várd azt sem, hogy elfelejtsem. Megöltél. Nyilván meg volt rá az okod. Nem vagyok kíváncsi rá, hogy miért tetted. Egyet viszont árulj el. Ki vagy te és miért van az, hogy akárhányszor végeznek veled, mindig visszatérsz?

Callis elmosolyodott ezt hallva. -Tényleg tudni akarod? nem vagyok sem élő, sem holt. Egy árnyék vagyok a fényben, egyetlen hang a csendben. Azért vagyok itt, mert nem hagyják hogy elmenjek. Az embereknek mindig szükségük lesz rám. Ahogy eddig is ott voltam végig a háttérben ezután is ott leszek. Öröké. Tudni akarod hát ki vagyok? Nem más, mint a legnagyobb szörny a világon. A nevem Remény... "

"Először látott hozzá hasonló, ám mégis ily mértékben különböző lényeket. Külsőre úgy néztek ki, mint akármelyik másik ember. Azonban mégis volt bennük valami hátborzongató. Talán a rezzenéstelen arcuk, vagy hihetetlen mértékű precizitásuk miatt? Maga sem tudta. Egy biztos: Nem lesznek a barátai.

Elindult feléjük, ám mihelyst közelebb ért, felemelték fegyvereiket, és rászegezték. Valami érthetetlen nyelven beszéltek, s egyfolytában az árnyékára mutogattak. Nem értette mi folyik itt. -Nem láttak még árnyékot? Az lehetetlen....- gondolta először, majd nekilátott, hogy jobban körülnézzen. Ekkor vette csak észre, hogy árnyéknak illetve sötétségnek nyoma sincs. Körös-körül gyönyörűen kivilágított épületeket, s hatalmas mezőket látott. -Tehát itt sosincs sötét... értem. Nos akkor tegyünk egy próbát... Chaosorsca!!! -kiáltotta, majd teste megfeszült, s előlépett a hatalmas lángoló szemű medve. - Segíts nekem meggyőzni őket, hogy nem akarok senkit bántani..."